Dr. Borzsák Levente ünnepi beszéde:
"
Tisztelt emlékező
közösség, tisztelt nagykövet Úr, kedves barátaim!
Szeretettel
köszöntöm Önöket itt a Magyar Házban, az 1848. március 15-i forradalmunk 168.
évfordulójára rendezett megemlékezésen.
Ünnepi beszédeket
többnyire a társadalom jeles képviselői vagy olyanok tartanak, akik valamilyen
közhivatalt viselnek. Én egyik sem vagyok, tehát ha néhányan azt kérdezik
maguktól, hogy kicsoda is ez a fiatalember a pódiumon, akkor a – 80-as évekből
vett szlogennel szólva – a hiba nem az Önök készülékében van.
Mikor Kállay
Oszkár felkért erre a beszédre, én is azt kérdeztem magamtól, hogy mit
mondhatnék Önöknek. Aztán arra gondoltam, hogy egy közösségnek – mint amilyen a Belgiumban élő magyarok közössége – éppen
abban van az ereje, hogy tagjai közül bárki részt vehet, és feladatot vállalhat
benne.
1848-ban sokan,
nálam még fiatalabbak is a magyarság nemzeti közösségének jeles képviselőivé
váltak azáltal, hogy tevékenyen részt vettek az eseményekben. Ezen a napon
március 13-án Budapesten, talán csak egy 25 éves ifjú volt a szokásosnál
izgatottabb, miután megírta a Nemzeti Dalt, és készült a vasárnapi
bemutatójára. Azt viszont ő sem gondolta, hogy mintegy 200 km-el arrébb Bécsben,
forradalom tört ki.
Mennyivel
könnyebb lett volna, ha – mint manapság – Twitter üzenetekben értesült volna az
eseményekről, és nem csak másnap ért volna hajóval Bp-re a hír. Talán emlékszünk
még olvasmányainkból a hírvivő szavaira: „Uraim!
A pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok! Most jöttem a hajóval. Tegnap Bécsben is
kiütött a forradalom ... Metternich megbukott! ... A nép barrikádokat emel, és
fegyverkezik!”
Ma ugyanez így
jelenne meg a telefonom képernyőjén: „Breaking news! # Bécs forradalom. # Metternich
(hüvelykujj lefelé). Lájkold [Felkiáltójel]. Ám abban biztos vagyok, hogy nem
szólna akkorát, mint annak idején az a kiáltás a Pilvaxban.
A mai ember
túlságosan is hozzászokott, illetve hozzá lett szoktatva a sorsfordító és
rendkívüli eseményekhez. Minden hétre jut belőlük legalább egy, és ha nem nézünk
híreket egy hétig, lehet hogy arról is lemaradunk, hogy Brüsszelben 3 napig
ostromállapotnak megfelelő készültség volt. Ez a hírdömping fásultságot okozhat
az emberekben, azt sugallva, hogy úgysem lehet változtatni a dolgokon, hiszen alighogy
hozzáfognánk az egyik megértéséhez, megoldásához, már egyből érdektelenné
válik, mert itt van az újabb válság, szenzáció, veszély vagy katasztrófa. Egyre
nehezebb kiszűrnünk az igazán fontos híreket.
Szerencsére 168
éve nem ez történt. Akkor még egyértelmű volt, hogy melyik a döntő jelentőségű
esemény, és mivel kell foglalkozni. Ugyanis ahhoz, hogy cselekedni tudjunk,
tisztában kell lenni azzal, hogy mi az igazán fontos számunkra.
1848-ban, a
tervek szerint a március 19-i József-napi vásáron tömeggyűlésen
erősíttették volna meg az Irinyi József által korábban megfogalmazott 12 pontot.
Ám március 14-én
este, a bécsi forradalom hírére úgy döntött a Pilvax-kör, hogy Pesten is
forradalomra van szükség, és nyilvánosságra kell hozni követeléseiket. Az
Ellenzéki kör szónokai, akik királyi petícióban akartak a 12 pontnak érvényt
szerezni Klauzál Gábor, Nyáry Pál, Irinyi József
voltak. A márciusi ifjak viszont – többek között Petőfi Sándor, Jókai
Mór, Bulyovszky Gyula, Vasvári Pál
– radikálisabb megoldást sürgettek.
Ma sokan
főként negatív felhanggal használják a
radikális szót, pedig eredetileg latinul a gyökér szóra vezethető vissza, és jelzőként
a gyökeres, gyökerekig ható változásra utalt. Megjegyzem, ma szinte az számít
radikálisnak Európában, aki ragaszkodik a gyökereihez.
A márciusi ifjak
megmutatták, hogy a gyökeres változáshoz nem másra kell várni, hanem cselekedni
kell. Ahogy Petőfi fogalmazta meg: „Íme a
forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem!
Cselekedni fogunk.”
Ehhez bátorság
kellett, egy pozitív jövőkép és hit abban, hogy a dolgokat jó irányba lehet
fordítani. Vezetésükkel olyan forradalom bontakozott ki, amely még azt a
Habsburg birodalmat is megingatta, amely hazánkban akkor már több mint 3 évszázada
uralkodott.
Nem sorolom fel
részletesen a márciusi 15-i eseményeket, hiszen mindannyian jól ismerjük őket.
Azt viszont
fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ma a FORRADALOM 168. évfordulóját
tartjuk, egy vér nélküli, békés és győztes forradalomét. Én még a
rendszerváltás előtt jártam iskolába, és mindig furcsállottam, hogy a március
15-i ünnepségeket összekötötték a szabadságharc elvesztésével. Mintha a
forradalom egymagában nem lenne elég az ünneplésre, mintha muszáj lenne
hozzákapcsolni valami negatív jelenséget is. Néha egyenesen bukott
forradalomról lehetett hallani.
Azt
gondolhatnánk, hogy ez a szemlélet a rendszerváltással eltűnt. Ennek
ellentmondani látszik, hogy még tavaly is egy magyarországi város főterén a 12
pont négyfelé szaggatott bronz emlékművét láttam. Gyanítom, hogy a március 15-i
ünnepségeket is ezelőtt az emlékmű előtt rendezik meg.
Még ha azt is
halljuk, hogy a nemzeti borúlátás magyar sajátosság, ez nem ok arra, hogy ne
lehessen túllépni rajta. Alig hiszem, hogy akad olyan francia, aki július
14-én, az ő forradalmuk ünnepén azon kesereg, hogy annak eszméit hogy tiporta
sárba a jakobinus diktatúra, Napóleon vagy az utána következő Bourbon
restauráció, pedig ők még külső ellenségre sem foghatják a kudarcukat.
Igaz ugyan, hogy
az osztrák-orosz túlerő később győzött a senki által sem támogatott Magyarországon,
és a szabadságharcot leverték. Ezt megelőzően azonban a 12 pont bekerült az
április 11-i törvényekbe. Bár a Bach korszak alatt ezeket visszavonták, a
’48-as törvények szellemisége mindvégig áthatotta a magyar politikát, végül
pedig részint megvalósultak a Kiegyezéssel.
Jó lenne, ha mi
is a helyükön tudnánk értékelni saját múltunk eseményeit, és nem úgy
tekintenénk őseinkre, mint "lúzerekre", akik mindig a vesztes oldalon
álltak.
A forradalom
tehát a levert szabadságharc ellenére is sikeres volt és olyan eredményeknek a
magjait vetette el, amelyeknek termése csak később érett be. Ahogy egy magnak
is először át kell vészelnie a telet, hogy szárba szökkenjen és termőre
forduljon, ugyanúgy a forradalomban kivívott jogok csak később tudtak
maradéktalanul érvényesülni.
Tisztelt
emlékező közösség! Mit tehetünk mi, hogy méltók legyünk azokhoz, akik 168 éve
hősökként vonultak be történelmünkbe?
A legkevesebb
az, hogy megemlékezünk róluk itt Belgiumban is, ahol nem kapunk szabadnapot, és
nem figyelmeztetnek rá a kollégák sem, mert nem viselnek kokárdát. Legyünk
tudatában annak, hogy itt van Brüsszelben a nyugati emigráció vezetőjének báró
Jósika Miklósnak egykori háza és Kossuth Lajos édesanyjának, Wéber Karolinának az
emlékoszlopa.
De tehetünk
ennél többet is. Mindenki annyit, amennyit itt és most meg tud tenni, vagy amit
fontosnak gondol. Lesz aki többet tesz, lesz aki kevesebbet.
A belgiumi
magyar közösség részeként ápolhatjuk emléküket, friss virágot vihetünk, vagy
csak egyszerűen megmutathatjuk ismerőseinknek ezeket a helyeket, kibővítve a
kötelező Grand Place – Atomium – Waterloo háromságot.
Ezeknél is
fontosabb azonban a személyes gondolati, érzelmi kapcsolódás a múlt
eseményeihez, hiszen a tárgyi emlékek eltűnhetnek, átalakulhatnak, mint ahogy
az egykori Pilvax kávézó is ma egy ír kocsmának ad otthont. Ha azonban tudjuk,
hogy mitől jelentős egyik vagy másik helyszín, akkor a fizikai változások nem
érinthetik a szellemi értékeket.
Amerikát sokszor
nevezik egy nagy olvasztótégelynek, amelyben feloldódnak a nemzetek. Európára –
talán most a brit különleges elbánással kapcsolatban látszik leginkább – ez nem
igaz. Természetesen nagyon sok területen együttműködünk a többi nemzettel, ahol
úgy tűnik, közösek az érdekeink, de ugyanúgy ahogy egy német, egy olasz, egy
francia vagy egy brit sem oldódik fel ebben a kohóban, úgy nekünk is meg kell
maradnunk magyarnak.
Úgy, ahogy az '56-os
magyarok – akik képesek voltak megteremteni ezt a közösséget itt a Magyar
Házban - meg tudták őrizni magyarságukat, ugyanúgy nekünk, ennek „az
EU-generációnak” is fontos kell hogy legyen, hogy ismerjük és tovább tudjuk
adni azt a viselkedésmintát, ami még oly
egyértelmű volt 168 éve.
Ez pedig egyrészről a közösségért érzett
felelősség vállalása, esetenként az egyéni érdekek felett. Másrészről pedig az
erkölcs fensége. Petőfi szavaival élve: „Az utókor mondhatja rólam,
hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember
valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a republicanusnak nem az
a főjelszava hogy „le a királlyal”, hanem „a tiszta erkölcs!” Nem a széttört
korona, hanem a megvesztegethetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica
alapja.”
Tisztelt
Hölgyeim és Uraim!
168 éve bizonyos
szempontból egyértelműbbek voltak a viszonyok. Egy idegen elnyomás alatt élve
tisztább volt a kép, a márciusi ifjakat hajtotta a tenni akarás, és csak bátran
cselekedve maradhattak meg magyarnak.
A mi dolgunk
egyszerre könnyebb és nehezebb is. Már nem élet-halál kérdés magyarságunk, az identitásunk
megőrzése, szabadon ápolhatjuk hagyományainkat, Belgiumban szabadon
beszélhetünk magyarul. Ebben a kényelmes multi-kulturális olvasztótégelyben azonban
könnyen felolvadhatunk.
Az új generáció
már pár éves korában 2-3 nyelven beszél, olykor nehéz lehet eldönteni, hogy
melyik identitás a fontosabb. Ha a gyermekek nem az Európai iskolába járnak, a
magyar történelemről, irodalomról nem sokat hallhatnak. Ismerek olyan családokat
is, akikhez hétvégenként Magyarországról jár egy tanár, aki magyarra és
történelemre oktatja a gyermekeket. Mások magyar néptáncot és népdalokat
tanulnak. Ez természetesen külön erőfeszítést kíván mind a szülőktől, mind
pedig a gyerekektől. Ők így teszik meg itt és most, amit megtehetnek, és hiszem,
hogy ez a befektetés később busásan megtérül.
Egy idegen
környezetben különösen fontos magyarságunk tudatos és aktív ápolása, különben az
ezzel járó plusz feladatok könnyen elsikkadhatnak a napi tennivalók során.
Nekünk még
magától értetődő, de az itt született generációban már az a kérdés is felmerülhet,
hogy egyáltalán miért fontos magyarságunk megtartása. Nem hiszem, hogy létezik erre
racionális válasz. Miért volt fontos őseinknek, és miért fontos nekünk megmaradni
magyarnak? Nem járunk-e jobban, ha minél inkább integrálódunk az uralkodó társadalomba?
Számomra a magyar identitás nem kérdés, és az integrálódás nem zárja ki a
nemzeti érzést. Mégis ha választ kellene adnom a fenti kérdésre, úgy hiszem, az
a közösséghez való tartozás alapvető emberi szükségében rejlik. Magyarként nem
egy másik közösség ellenében határozom meg magam, hanem saját nemzetem
tagjaként. Mert hitem szerint kell, hogy
tartozzunk egy közösséghez, hogy így tudjunk önmagunkról gondolkodni. A
nemzeti érzés erőt ad, és ha vannak gyökereink, azokból erőt meríthetünk.
Lehet, hogy valakinek több gyökere is van, de ezeket a gyökereket ápolnunk kell,
ha azt akarjuk, hogy tápláljanak minket. Ha több identitás küzd bennünk, akkor
szükség van szilárd értékekre, hagyományokra, történelemtudatra, amik akkor is
kijelölik, hogy hová tartozunk, ha kétségeink merülnének fel azzal
kapcsolatban. A magyar történelem pedig számos olyan eseménnyel büszkélkedhet, amely
számunkra ilyen értékeket képvisel. Ezeknek csak egyike a március 15-i
forradalom.
Ma, itt élve
Belgiumban, előttünk más lehetőségek vannak, de hétköznapi döntéseinkkel mi is
hozzátehetünk ahhoz, hogy a gyökereink tovább tudjanak minket táplálni.
Azt hiszem, amit
tanulhatunk 1848 hőseitől az az, hogy amit lehet, és ahol lehet, azt meg kell
tenni a közösségért és a nemzetért. Akkor is, ha ezek nem tűnnek akkora
horderejűnek, mint egy forradalom, számunkra hasonlóan fontosak lehetnek.
Mivel itt élek,
ez rám éppen így vonatkozik, és nekem is meg kell tennem, amit tudok a belgiumi
magyar közösségért.
Ezért vállaltam
el, hogy megtartsam ezt a beszédet.
Köszönöm, hogy
meghallgattak.
"
