2016. március 13. Brüsszeli Magyar Ház - ÜNNEPI BESZÉD



Dr. Borzsák Levente ünnepi beszéde:

"
Tisztelt emlékező közösség, tisztelt nagykövet Úr, kedves barátaim!

Szeretettel köszöntöm Önöket itt a Magyar Házban, az 1848. március 15-i forradalmunk 168. évfordulójára rendezett megemlékezésen.

Ünnepi beszédeket többnyire a társadalom jeles képviselői vagy olyanok tartanak, akik valamilyen közhivatalt viselnek. Én egyik sem vagyok, tehát ha néhányan azt kérdezik maguktól, hogy kicsoda is ez a fiatalember a pódiumon, akkor a – 80-as évekből vett szlogennel szólva – a hiba nem az Önök készülékében van.
Mikor Kállay Oszkár felkért erre a beszédre, én is azt kérdeztem magamtól, hogy mit mondhatnék Önöknek. Aztán arra gondoltam, hogy egy közösségnek – mint amilyen a Belgiumban élő magyarok közössége – éppen abban van az ereje, hogy tagjai közül bárki részt vehet, és feladatot vállalhat benne.

1848-ban sokan, nálam még fiatalabbak is a magyarság nemzeti közösségének jeles képviselőivé váltak azáltal, hogy tevékenyen részt vettek az eseményekben. Ezen a napon március 13-án Budapesten, talán csak egy 25 éves ifjú volt a szokásosnál izgatottabb, miután megírta a Nemzeti Dalt, és készült a vasárnapi bemutatójára. Azt viszont ő sem gondolta, hogy mintegy 200 km-el arrébb Bécsben, forradalom tört ki.
Mennyivel könnyebb lett volna, ha – mint manapság – Twitter üzenetekben értesült volna az eseményekről, és nem csak másnap ért volna hajóval Bp-re a hír. Talán emlékszünk még olvasmányainkból a hírvivő szavaira: „Uraim! A pozsonyi ifjúság küldöttje vagyok! Most jöttem a hajóval. Tegnap Bécsben is kiütött a forradalom ... Metternich megbukott! ... A nép barrikádokat emel, és fegyverkezik!
Ma ugyanez így jelenne meg a telefonom képernyőjén: „Breaking news! # Bécs forradalom. # Metternich (hüvelykujj lefelé). Lájkold [Felkiáltójel]. Ám abban biztos vagyok, hogy nem szólna akkorát, mint annak idején az a kiáltás a Pilvaxban.

A mai ember túlságosan is hozzászokott, illetve hozzá lett szoktatva a sorsfordító és rendkívüli eseményekhez. Minden hétre jut belőlük legalább egy, és ha nem nézünk híreket egy hétig, lehet hogy arról is lemaradunk, hogy Brüsszelben 3 napig ostromállapotnak megfelelő készültség volt. Ez a hírdömping fásultságot okozhat az emberekben, azt sugallva, hogy úgysem lehet változtatni a dolgokon, hiszen alighogy hozzáfognánk az egyik megértéséhez, megoldásához, már egyből érdektelenné válik, mert itt van az újabb válság, szenzáció, veszély vagy katasztrófa. Egyre nehezebb kiszűrnünk az igazán fontos híreket.

Szerencsére 168 éve nem ez történt. Akkor még egyértelmű volt, hogy melyik a döntő jelentőségű esemény, és mivel kell foglalkozni. Ugyanis ahhoz, hogy cselekedni tudjunk, tisztában kell lenni azzal, hogy mi az igazán fontos számunkra.
1848-ban, a tervek szerint a március 19-i József-napi vásáron tömeggyűlésen erősíttették volna meg az Irinyi József által korábban megfogalmazott 12 pontot. Ám március 14-én este, a bécsi forradalom hírére úgy döntött a Pilvax-kör, hogy Pesten is forradalomra van szükség, és nyilvánosságra kell hozni követeléseiket. Az Ellenzéki kör szónokai, akik királyi petícióban akartak a 12 pontnak érvényt szerezni Klauzál Gábor, Nyáry Pál, Irinyi József voltak. A márciusi ifjak viszont – többek között Petőfi Sándor, Jókai Mór, Bulyovszky Gyula, Vasvári Pál – radikálisabb megoldást sürgettek.
Ma sokan főként  negatív felhanggal használják a radikális szót, pedig eredetileg latinul a gyökér szóra vezethető vissza, és jelzőként a gyökeres, gyökerekig ható változásra utalt. Megjegyzem, ma szinte az számít radikálisnak Európában, aki ragaszkodik a gyökereihez.
A márciusi ifjak megmutatták, hogy a gyökeres változáshoz nem másra kell várni, hanem cselekedni kell. Ahogy Petőfi fogalmazta meg: „Íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk.
Ehhez bátorság kellett, egy pozitív jövőkép és hit abban, hogy a dolgokat jó irányba lehet fordítani. Vezetésükkel olyan forradalom bontakozott ki, amely még azt a Habsburg birodalmat is megingatta, amely hazánkban akkor már több mint 3 évszázada uralkodott.

Nem sorolom fel részletesen a márciusi 15-i eseményeket, hiszen mindannyian jól ismerjük őket.

Azt viszont fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy ma a FORRADALOM 168. évfordulóját tartjuk, egy vér nélküli, békés és győztes forradalomét. Én még a rendszerváltás előtt jártam iskolába, és mindig furcsállottam, hogy a március 15-i ünnepségeket összekötötték a szabadságharc elvesztésével. Mintha a forradalom egymagában nem lenne elég az ünneplésre, mintha muszáj lenne hozzákapcsolni valami negatív jelenséget is. Néha egyenesen bukott forradalomról lehetett hallani.
Azt gondolhatnánk, hogy ez a szemlélet a rendszerváltással eltűnt. Ennek ellentmondani látszik, hogy még tavaly is egy magyarországi város főterén a 12 pont négyfelé szaggatott bronz emlékművét láttam. Gyanítom, hogy a március 15-i ünnepségeket is ezelőtt az emlékmű előtt rendezik meg.
Még ha azt is halljuk, hogy a nemzeti borúlátás magyar sajátosság, ez nem ok arra, hogy ne lehessen túllépni rajta. Alig hiszem, hogy akad olyan francia, aki július 14-én, az ő forradalmuk ünnepén azon kesereg, hogy annak eszméit hogy tiporta sárba a jakobinus diktatúra, Napóleon vagy az utána következő Bourbon restauráció, pedig ők még külső ellenségre sem foghatják a kudarcukat.
Igaz ugyan, hogy az osztrák-orosz túlerő később győzött a senki által sem támogatott Magyarországon, és a szabadságharcot leverték. Ezt megelőzően azonban a 12 pont bekerült az április 11-i törvényekbe. Bár a Bach korszak alatt ezeket visszavonták, a ’48-as törvények szellemisége mindvégig áthatotta a magyar politikát, végül pedig részint megvalósultak a Kiegyezéssel.
Jó lenne, ha mi is a helyükön tudnánk értékelni saját múltunk eseményeit, és nem úgy tekintenénk őseinkre, mint "lúzerekre", akik mindig a vesztes oldalon álltak.
A forradalom tehát a levert szabadságharc ellenére is sikeres volt és olyan eredményeknek a magjait vetette el, amelyeknek termése csak később érett be. Ahogy egy magnak is először át kell vészelnie a telet, hogy szárba szökkenjen és termőre forduljon, ugyanúgy a forradalomban kivívott jogok csak később tudtak maradéktalanul érvényesülni.

Tisztelt emlékező közösség! Mit tehetünk mi, hogy méltók legyünk azokhoz, akik 168 éve hősökként vonultak be történelmünkbe?  
A legkevesebb az, hogy megemlékezünk róluk itt Belgiumban is, ahol nem kapunk szabadnapot, és nem figyelmeztetnek rá a kollégák sem, mert nem viselnek kokárdát. Legyünk tudatában annak, hogy itt van Brüsszelben a nyugati emigráció vezetőjének báró Jósika Miklósnak egykori háza és Kossuth Lajos édesanyjának, Wéber Karolinának az emlékoszlopa.
De tehetünk ennél többet is. Mindenki annyit, amennyit itt és most meg tud tenni, vagy amit fontosnak gondol. Lesz aki többet tesz, lesz aki kevesebbet.
A belgiumi magyar közösség részeként ápolhatjuk emléküket, friss virágot vihetünk, vagy csak egyszerűen megmutathatjuk ismerőseinknek ezeket a helyeket, kibővítve a kötelező Grand Place – Atomium – Waterloo háromságot.  
Ezeknél is fontosabb azonban a személyes gondolati, érzelmi kapcsolódás a múlt eseményeihez, hiszen a tárgyi emlékek eltűnhetnek, átalakulhatnak, mint ahogy az egykori Pilvax kávézó is ma egy ír kocsmának ad otthont. Ha azonban tudjuk, hogy mitől jelentős egyik vagy másik helyszín, akkor a fizikai változások nem érinthetik a szellemi értékeket.

Amerikát sokszor nevezik egy nagy olvasztótégelynek, amelyben feloldódnak a nemzetek. Európára – talán most a brit különleges elbánással kapcsolatban látszik leginkább – ez nem igaz. Természetesen nagyon sok területen együttműködünk a többi nemzettel, ahol úgy tűnik, közösek az érdekeink, de ugyanúgy ahogy egy német, egy olasz, egy francia vagy egy brit sem oldódik fel ebben a kohóban, úgy nekünk is meg kell maradnunk magyarnak.
Úgy, ahogy az '56-os magyarok – akik képesek voltak megteremteni ezt a közösséget itt a Magyar Házban - meg tudták őrizni magyarságukat, ugyanúgy nekünk, ennek „az EU-generációnak” is fontos kell hogy legyen, hogy ismerjük és tovább tudjuk adni azt a viselkedésmintát, ami még oly egyértelmű volt 168 éve.
Ez pedig egyrészről a közösségért érzett felelősség vállalása, esetenként az egyéni érdekek felett. Másrészről pedig az erkölcs fensége. Petőfi szavaival élve: Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, a mi egy szóval annyi, mint republicanus, mert a republicanusnak nem az a főjelszava hogy „le a királlyal”, hanem „a tiszta erkölcs!” Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetlen jellem, szilárd becsületesség a respublica alapja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
168 éve bizonyos szempontból egyértelműbbek voltak a viszonyok. Egy idegen elnyomás alatt élve tisztább volt a kép, a márciusi ifjakat hajtotta a tenni akarás, és csak bátran cselekedve maradhattak meg magyarnak.
A mi dolgunk egyszerre könnyebb és nehezebb is. Már nem élet-halál kérdés magyarságunk, az identitásunk megőrzése, szabadon ápolhatjuk hagyományainkat, Belgiumban szabadon beszélhetünk magyarul. Ebben a kényelmes multi-kulturális olvasztótégelyben azonban könnyen felolvadhatunk.

Az új generáció már pár éves korában 2-3 nyelven beszél, olykor nehéz lehet eldönteni, hogy melyik identitás a fontosabb. Ha a gyermekek nem az Európai iskolába járnak, a magyar történelemről, irodalomról nem sokat hallhatnak. Ismerek olyan családokat is, akikhez hétvégenként Magyarországról jár egy tanár, aki magyarra és történelemre oktatja a gyermekeket. Mások magyar néptáncot és népdalokat tanulnak. Ez természetesen külön erőfeszítést kíván mind a szülőktől, mind pedig a gyerekektől. Ők így teszik meg itt és most, amit megtehetnek, és hiszem, hogy ez a befektetés később busásan megtérül.
Egy idegen környezetben különösen fontos magyarságunk tudatos és aktív ápolása, különben az ezzel járó plusz feladatok könnyen elsikkadhatnak a napi tennivalók során.

Nekünk még magától értetődő, de az itt született generációban már az a kérdés is felmerülhet, hogy egyáltalán miért fontos magyarságunk megtartása. Nem hiszem, hogy létezik erre racionális válasz. Miért volt fontos őseinknek, és miért fontos nekünk megmaradni magyarnak? Nem járunk-e jobban, ha minél inkább integrálódunk az uralkodó társadalomba? Számomra a magyar identitás nem kérdés, és az integrálódás nem zárja ki a nemzeti érzést. Mégis ha választ kellene adnom a fenti kérdésre, úgy hiszem, az a közösséghez való tartozás alapvető emberi szükségében rejlik. Magyarként nem egy másik közösség ellenében határozom meg magam, hanem saját nemzetem tagjaként. Mert hitem szerint kell, hogy tartozzunk egy közösséghez, hogy így tudjunk önmagunkról gondolkodni. A nemzeti érzés erőt ad, és ha vannak gyökereink, azokból erőt meríthetünk. Lehet, hogy valakinek több gyökere is van, de ezeket a gyökereket ápolnunk kell, ha azt akarjuk, hogy tápláljanak minket. Ha több identitás küzd bennünk, akkor szükség van szilárd értékekre, hagyományokra, történelemtudatra, amik akkor is kijelölik, hogy hová tartozunk, ha kétségeink merülnének fel azzal kapcsolatban. A magyar történelem pedig számos olyan eseménnyel büszkélkedhet, amely számunkra ilyen értékeket képvisel. Ezeknek csak egyike a március 15-i forradalom.

Ma, itt élve Belgiumban, előttünk más lehetőségek vannak, de hétköznapi döntéseinkkel mi is hozzátehetünk ahhoz, hogy a gyökereink tovább tudjanak minket táplálni.

Azt hiszem, amit tanulhatunk 1848 hőseitől az az, hogy amit lehet, és ahol lehet, azt meg kell tenni a közösségért és a nemzetért. Akkor is, ha ezek nem tűnnek akkora horderejűnek, mint egy forradalom, számunkra hasonlóan fontosak lehetnek.

Mivel itt élek, ez rám éppen így vonatkozik, és nekem is meg kell tennem, amit tudok a belgiumi magyar közösségért.

Ezért vállaltam el, hogy megtartsam ezt a beszédet.

Köszönöm, hogy meghallgattak.
 "