"
„Bibliás ember vagyok” –
mondja Urbán Gyula, akivel az idei könyvhétre megjelent verseskötetéről (is)
beszélgettünk
Írta: Hajósi Virág. Link a cikkhez a Budaörsi Naplóban
„Három hajó ring a kifakult fűveken/Fehér-ing-vitorlám dagad e budaörsi
kertben/míg hónom alatt királyok árkusaival, átsiklom a szomszédék tetszhalott
barackfái fölött,/át az országúton/ a Tesco vörös-nylon varázsán” Urbán Gyula
budaörsi íróval beszélgettünk (nemcsak) az idei könyvhétre megjelent
verseskötetéről.
Fontosnak tartja, hogy budaörsi? Hiszen a nyolcadik kerületben
töltötte a gyerekkorát...
Budaörs az én vadászterületem, ahol több mint 20 éve élünk a
családommal. Az utolsók között voltunk, akik megengedhették maguknak, mint
középpolgárok, hogy itt vegyenek házat. A város meg van nevezve a
verseskötetben és innen indul útjára Kolumbusz felfedezni az egzotikumot. A
költő, a művész, nem tudja kihagyni az életéből a territóriumát. Mint ahogy az
oroszlán is, ha alszik, arról álmodik, hogy a gazellák arra járnak valahol.
Magamat „self-made man”-nek nevezem, ez azt jelenti, hogy önerőből építettem
fel az életem, a feleségem segítségével.
Mit jelent tehát a kötet címe, hogy
„Kolumbusz utolsó utazása”, vagyis Kolumbusz itt Közép-Európában?
Miért Kolumbusz? Szinbád foglalt és Kolumbusz közelebb áll hozzám,
megragadhatóbb számomra, mert éltem Dél-Amerikában és a feleségemmel bejártuk
az egész vidéket. Továbbá nem vagyok derűs ember, inkább a nejem ilyen típusú,
én inkább a depresszióra hajlok és úgy gondoltam, minden vers egy vállalkozás,
akárcsak Kolumbuszé. Láttam az egykori hajókat. Mennyi tudás és szerencse
kellett az utazás során alig harminc emberrel átmenni a tengeren! Kolumbusznak
fogalma sem volt, hogy hova jutott és nagyon kétségbeesett volt, amilyen én is
szoktam lenni. Két naplót vezetett, írt egy hamisat is, amiben a tengerészei
azt olvashatták, hogy minden rendben van, és a valódi el volt dugva. Képzelje
el azt a felszabadult érzést, amikor a kis matrózgyerek elüvölti magát: „Föld!”
Az én életem is a tudás és szerencse illetve a pozitív csalódások egyvelege. S bár
„Kolumbusz utolsó utazása” a kötetem címe, reménykedem, hogy mégsem ez az
utolsó. De ő is úgy gondolkozott mindig, hogy az utolsó utazásába kezd.
A verseskötetben nagyon sok utalást találunk
Dél-Amerikára. Hogy kerültek oda?
Több mint tíz évig dolgoztam Venezuelában professzorként. Most nagyon
őszinte leszek: a trópus olyan, mint egy örömlány. Amikor együtt vagy vele,
akkor az elején nagyon jó, de utána egyre terhesebb, mert mindig ugyanazt
mondja, és mindig ugyanazt akarja. Hamar kiismeri az ember az összes eszközét.
De ha elszakadsz tőle, űr marad utána. Hiányzik az üressége, a bujasága, mert
az maga az élet. Láttam, ahogy meghalt valami és rögtön születik valami új.
Lapunk olvasói az ön munkásságát az utóbbi
években inkább a színházi világból és prózai művei által ismerik.
Az utolsó lírikus kötetemet „Családi vadászat” címmel 1974-ben
publikáltam, ezt követően mostanáig nem közöltem a verseimet, mert úgy éreztem,
hogy nem érdekli az embereket. Nem az, amit én írok, hanem egyáltalán a líra.
Azt érzékeltem, hogy a prózára, azon belül a kisregényekre fogékonyabba a
közönség. Majd az 1993-ban megjelent könyvem a „Levelek a pusztuló kertből”
nagy sikert ér el, talán azért, mert az olvasók ráéreztek azokra a lírai
elemekre, amelyek közléséről lemondtam egy ideig. De való igaz, hogy a kettő
között és ezt követően csak prózai műveim jelentek meg és színházi
rendezéseimet láthatták az érdeklődők.
Hosszú szünet után akkor miért pont most
érett meg az idő egy újabb verseskötetre?
Mert értéknélküliség van, mert rohanás van, és ilyenkor muszáj verset
írni, noha senki se fogja elolvasni.
De Brüsszelben és a budapesti Ünnepi
Könyvhéten is bemutatták.
Igen, a brüsszeli bemutatón is felolvastak belőle. A budapesti
rendezvényen a kiadó 100 embert számolt meg, aki eljött. Lehetséges, hogy
mégis vágynak a líra után, nem tudom.
Az utószóban Toroczkay András költő felteszi
a kérdést: „Hol volt ez az ember eddig?” Majd a későbbiekben folytatja: „Nem
hadnagyocska Urbán Gyula, hanem generális, aki egy régen elvesztett háborúban minden
jelszót elfelejtett.”
Régebben a fiatal írók segítséget kaptak az idősebb társaiktól, Babits korában
természetes volt, hogy a befutott, elismert költők, szellemi és lelki
mentorként támogatták a feltörekvő művészeket. Pályakezdőként talán Illyés Gyula
társaságában tudtam ehhez az élményhez jutni. Ez ma már nincs. Ezért is fontos
számomra ez a vallomás, amit ez a fiatal író írt rólam.
A kötet meglehetősen puritán, de visszaérő grafikai eleme a talpas
kereszt. Ez dagad a vitorlák vásznán és a kötetet is fejezetekre tagolja.
A hit nagyon fontos számomra, a talpas kereszt a létem szimbóluma.
Bibliás ember vagyok, ahogy az édesanyám is az volt. Most írok könyvet az
életéről. Nagyasszony volt, széles műveltségű, de nem ez a fontos, hanem az,
hogy Lorántffy Zsuzsanna volt a példaképe. Volt benne valami a társadalmi
helyzetén túl, ami tartotta benne a lelket, és a hit tartotta össze. Ennek a
könyvnek a címe „Anyám a lóban” és a felénél tartok. A posztmodernek azt
hihetik majd, milyen jó, formabontó cím. Ezzel szemben egy abszolút realista
kép van előttem 1945-ből, a fagyott lótetem, ami középen fel van nyitva és a
háziasszonyok baltával hasítják ki a húsát, hogy legyen miből főzniük.
Brüsszelben is járt egy író-olvasó
találkozón, nem sokkal a verseskönyv itthoni bemutatását követően.
A Magyarok Házának elnökasszonya, Dr.Kállayné Zita és munkatársa Rumbold-Molnár Eszter sokat dolgoztak
azért, hogy ez a találkozó létrejöjjön. Én voltam a meghívott vendégek közül az
első, aki nem zenész. S bár az aktualitása a „Kolumbusz utolsó útja” volt, de a
programsorozat keretében két rövidfilmet is levetítettek a munkáimból. Az egyik
az első világháború borzalmait feldolgozó „La Valse” cínű bábfilmem, ami a Magyar
Televízió számára készült, a másik pedig az először az egykori Szovjetunióban
1976-ban bemutatott „Kék kutyus” című animációs film, ami a másság
elfogadásáról szól. Továbbá az arcFAM Egyesület Château-Vár-Castle Színtársulata élőben bemutatta a
„Minden egér szereti a sajtot” című darabomat. Az író-olvasó találkozón
megtisztelő létszámú közönség fogadott és majdnem éjfélig kérdezgettek. Érdekes
módon politikamentesen, inkább én érdeklődtem az iránt, hogy az 1956-osok
milyen módon és nehézségekkel tudtak beilleszkedni és új életet kezdeni ott.
A felesége is jelent volt vendégként. Ez csak
udvariassági gesztus volt a szervezőktől?
Fontos, hogy elkísért. A kötetemben a szonettek nagy része hozzá szól és
a kötet központi helyén a hozzáírt vallomásaim olvashatók. Nagyon fontos
szerepet tölt be az életemben és a művészetemben. Ő egy nagyszerű társ.
Már említette, hogy az édesanyjáról ír most. És mi
szerepel még a terveiben?
A tengerkék színű kiskutya története most júniusban fog megjelenni
oroszul Moszkvában. A magyar olvasók már 2014-ben megismerhették és akkor a
budaörsi színházban is látható volt. A fordításban egy orosz barátom segített,
aki Magyarországon végezte el a bölcsész szakot és hibátlanul beszéli a
nyelvünket. A meséimben sok verses betét van, ezek hangulatának a
visszaadásához szükség van a tudásra. Ő fordította oroszra többek között József
Attilát is. Majd szeretnék írni egy könyvet egy arany kisfókáról, amiben a
konfliktus a pénzszerzés körül forog, de társaival ellentétben ezt a kisfókát
nem ütik agyon, hanem cirkuszba viszik, tőzsdére kerül, ahogy ez manapság
történne. Ez ellen száll harcba egy állatvédő csapat, ami majdnem elvérzik, de
mivel mese, végül megmenti az összes csapdába esett fókát.
"
ARCHÍV: Meghívó az író-olvasó találkozóra
